"A lovak Istent lónak képzelik!"  R. Zoltán

Isten
 

Egyes vallások szerint Isten azon természetfeletti lény vagy lények, aki vagy akik a világot teremtették, vagy annak működését, történéseit irányítják vagy ellenőrzik. A különböző vallások más-más tulajdonságokat tulajdonítanak neki(k), és általában egyetértenek abban, hogy képességei(k) az emberekét meghaladják. Az ateisták az Isten és istenek létét tagadják. Egyes vallásoknak nincs kifejezett istenszemlélete.

Többistenhit (politeizmus)

Kisbetűvel használva az isten szó köznévként jelzi a vallások teremteni képes lényeit, mint amilyenek például az egyiptomi, a görög vagy a római vallás istenei. Az emberiség feltárt és összegyűjtött istenei igen változatosak és nagyon nagy az összámuk. Több álláspont és becslés szerint ez legalább tízezer feletti. Az emberek által már nem gyakorolt vallások isteneit mitológiai alakoknak is szoktuk nevezni. Nagyon sok vallásban az istenek külön társadalmat alkotnak. Például az ókori görögök uralkodó vallásában maguknak az isteneknek is volt királya, Zeusz. Ezen kívül voltak félistenek és más isteni alakok is.

Egyistenhit (monoteizmus)

A nagybetűs Isten szó (gyakran névelővel: „az Isten”) az egyistenhívő vallások legfőbb lényét jelöli, mint amilyen a judaizmusnak a Tórában és a Talmudban, a kereszténységnek a Bibliában és az iszlámnak a Koránban megfogalmazott Istene. Gyakran Úrként, Atyaként is megjelenik (a rasztafáriknál Jah).

Az egyistenhit első és legkorábbi jelei már az ókori Egyiptomban megjelentek. Ehnaton fáraó (i. e. kb. 1367–1350) nevéhez fűződik az Amarna-reform, mely során Aton istent ruházták fel az egyetlen isten rangjával. Nagyobb hatással valószínűleg csak a perzsa Zarathustra és istene, Ahura Mazdá valamivel későbbi vallásának egyistenhívő elemei voltak a többi egyistenhívő vallásra. Ezt a vallást Zarathustra perzsa próféta alapította, aki tanításában beszél a jó és a rossz küzdelméről, a mennyországról és a pokolról, az eljövendő megváltóról, a halottak feltámadásáról és az utolsó ítéletről.

Isten fogalma az ábrahámita vallásokban

Isten meghatározása a zsidó, keresztény és muzulmán vallás (ábrahámita vallások) szerint a következő:

• a lét vonatkozásában az örökkévaló
• a világ viszonylatában a teremtő
• az emberi élet vonatkozásában az atya
• társadalmi fogalmak szerint tanú, gondviselő és bíró
• az okság viszonylatában a mindenható,
• teleologikus viszonylatban az úr vagy az üdvösség (értsd: a helyes vagy erényes élet után esedékes jutalma) megadója.

Isten ilyen felfogása rokonságot mutat más vallásokkal is. A legnagyobb közös nevezője ezen elképzeléseknek az, hogy Isten a hit lelki tevékenységének absztrakciója, míg az egyes tulajdonságokkal való konkrét meghatározás eredményeképpen egyfajta tudományosan nehezen bizonyítható létező megtestesítője. (A hit valamire vonatkozó, a cselekvést, a jövőre irányuló lépéseket illető, nem bizonyítható feltételezések köre.)

A zsidó, keresztény és muzulmán vallási, kulturális körben a vallásalapítók tiltották Isten közelebbi mibenlétének meghatározását, látványának megjelenítését. (Lásd: „Vagyok, aki vagyok”, és az Isten szó értelmezései, továbbá a ábrázolás tilalma.)

A Biblia Istenének meghatározása

Az első ember teremtése (Michelangelo, a Sixtus-kápolna mennyezetfreskójából részlet)

A zsidóság és a kereszténység istenképe a Biblián alapszik. A Bibliából Istent mint személyt ismerhetjük meg, aki a legfelsőbb lény, teremtője, fenntartója és kormányzója az egész világmindenségnek (a látható és láthatatlan dolgoknak egyaránt). Székhelye a mennyben van, de mindenütt jelen van.

A keresztény Apostoli hitvallásban a következőképpen foglalják össze, hogy szerintük kicsoda Isten: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében”. Istent egy, a kereszténységbe bevezető könyv a következőképpen határozza meg: „Isten a végtelen Szeretet, végtelen Jóság, végtelen Szépség.”  A kereszténység legtöbb változata szerint egyszerre három személy: az Atya, a Fiú (Jézus Krisztus) és a Szentlélek (vagy Szent Szellem); ez a Szentháromság.

Legfőbb tulajdonságai: örökkévaló, egyedüli, láthatatlan, mindenható, mindentudó, szent, tökéletes, jó, igazságos, hűséges, irgalmas, kegyelmes és féltve szerető. Isten lénye az emberi értelmet és befogadóképességet túlhaladja, de kinyilatkoztatásán keresztül megismerhető. Az Újszövetség szerint három személyben jelentette ki magát: ő az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ezeket a kereszténység a következőképpen határozza meg:

Az Atya

Az Atya maga az örökkévaló Isten, aki minden létező gondviselője. A Fiún keresztül ismerhető meg: ő nyilatkoztatta ki az Atya természetének lényegét, a szeretetet. Az Atyától származik a Fiú és a Szentlélek, akik Vele egylényegűek, úgy hogy az Atya elsőbbséggel bír közöttük.

A Fiú

A láthatatlan Isten képmása és egyszülött Fia, és egyben ő is maga az örökkévaló Isten, egy az Atyával. Minden teremtmény előtt született, a földi és mennyei dolgok és létezők őbenne, őáltala és őérte állnak fenn. Isten akaratának engedelmeskedve megüresítette magát, emberi természetet vett fel. A Szentlélek által fogantatott, a szűz Máriától megszületett és Jézus Krisztusként itt élt a Földön.

Mindenben hasonlóvá lett az emberekhez, kivéve a bűnt. Földi életében és szolgálatában is engedelmes volt az Atyának, egészen a kereszthalálig. Ezért az Atya feltámasztotta őt a halálból, és dicsőséggel, tisztességgel koronázta meg, úrrá tette kezeinek minden munkája fölött, és a maga jobbjára ültette. „Ajándékozott Néki oly nevet, amely minden név fölött való, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” Ő az új és örökkévaló szövetség szerzője, közvetítője az Atya és a világ között.

A Szentlélek

A Szentlélek szintén valóságos személy, aki az Atyától és a Fiútól származik. Azért jött, hogy a keresztény egyházban Jézus Krisztus személyét fölmagasztalja, és minden hívőt elvezessen a Fiúval való személyes közösségre, Isten valóságos ismeretére és imádatára. A Szentlélek is maga az Isten. Az ellene elkövetett bűnökre nincs bocsánat. Ő kente fel Jézust, hogy betegeket gyógyítson, démonokat űzzön ki, halottakat támasszon fel és hirdesse Isten országát. Ő munkálja ki az emberekben – az Igével egységben – a megtérést, újjászületést, és teszi valóságossá a hívőkben a megváltás ajándékait. Legfontosabb tevékenységei: vezet, tanít, vígasztal és bizonyságot tesz Jézus Krisztusról.

Az emberi élet és a világ értelmezése az egyistenhit szerint

Az Isten fogalmához a következő cselekvések kapcsolódnak:

• ha jutalmaz, akkor áldásban részesít
• ha megbocsát, akkor kegyelemben részesít
• ha büntet, akkor elfordítja rólunk tekintetét
• ha megnyugtat, akkor megvilágosít, stb.

Az ember és Isten viszonylatában az ember Istenről úgy vesz tudomást, hogy

• imádja, imádkozik hozzá
• kér tőle, könyörög neki és fohászkodik hozzá
• tanúságot tesz mellette, illetve a benne való hitéről stb.

Végül Isten fogalmát átszövik az egyéb mindent magába foglaló fogalmakhoz kötődő képzetek, így a természet, az ismeretlen, a csoda, a felfoghatatlan stb. Ilyennel találkozhatunk a panteizmusnál, mely a természetre vagy a világmindenségre tekint istenként.

Deizmus

A deizmus a 17. és a 18. században kialakult vallásos filozófia, amely nem tagadja Isten létét, de úgy látja, hogy Isten, miután megteremtette a világot, nem avatkozik annak további sorsába. A deizmus tipikusan tagadta a természetfeletti jelenségek – mint a próféciák, csodák, kinyilatkoztatás, szent könyv – létezését és elutasította a kinyilatkoztatott vallási tanokat. A deisták szerint a vallást az emberi észre kell alapozni, illetve a természet megfigyelésének tapasztalataira – mindezek a deizmus rendszerében elegendőek ahhoz, hogy feltárják Isten, a legfőbb létező létét.

Istentagadás (ateizmus)

Az isten fogalmának memetikai értelmezése

„Isten létezik, ha másként nem is, olyan mém formájában, amelynek az emberi kultúra kínálta környezetben nagy túlélési értéke, vagy fertőzőképessége van.” – Richard Dawkins

A memetika képviselői (többek között Dawkins és Blackmore) szerint isten eszméje egy a mémek közül, a vallási mémkomplex egyik tagja. Egy nagyon régóta létező, mutációk során többször függetlenül kialakult mémről van szó, amelynek nagy a túlélési értéke a mémkészletben. Ennek főbb okai a következők lehetnek:

1. Rendkívüli másolási sebessége
   • Nagy lélektani vonzerő:
     • A lélek örök életét ígérve megoldást kínál a haláltól való félelemre
     • Biztonságérzetet ad az e világi cselekedetek igazságos másvilági jutalmát és büntetését előrevetítve
     • Támaszt nyújt saját fogyatékosságaink miatti aggályainkkal kapcsolatban, placeboként működve
   • Önmaga terjesztésére biztat
2. Nagy másolási pontossága:
   • Dogmatikus
3. Stabilitása:
   • Dogmatikus, készen kapott válaszokat kínál
   • Könnyen együttműködik más, hozzá közel álló mémekkel, amik hatékonyan növelik stabilitását (lásd: vakhit)

Az isten mint érzelmi, pszichológiai alapú konstrukció

Sok eltérő nézet és álláspont van arról, hogy mik az istenek (főként a bibliában leírt Isten) iránti emberi érzelmek és kötődések mozgatórugói. Freud ezt abban látta, hogy az egyén nem tud érzelmileg felnőni és továbbra is szüksége van egy óvó és büntető uralkodó apaképre. (Freud 1927)

Isten absztrakciójának társadalmi hasznosságát a lelkiismeret nevű önkontroll megerősítése adja, amely istennek, mint arccal, de főleg mindent látni képes, tekintettel rendelkező személynek a képzetét tételezi, amely bevált viselkedés-irányítási szociális innováció.

Ezen kívül Istennel azonosítjuk a gondolkodást lehetővé tevő „elhatárolás” legszélesebb, legáltalánosabb megfogalmazásait, a kezdő- vagy fix kiindulási pontot (origó), illetve a kezdetet és a véget (alfa és ómega). Ilyen fogalmak, illetve az elhatárolás művelete nélkül ugyanis nagyon nehéz bármit is elgondolni, megragadni.

Istenérvek és kritikáik

Isten létezése mellett – vagy ellen – számos úgynevezett istenérvet ismerünk a filozófiában. Néhány az ismertebbek közül:

• Anzelm ontológiai istenérve
• Descartes ontológiai istenérve
• kozmológiai istenérv
• Pascal valószínűségi érve
• Aquinói Szent Tamás, az „első mozgató”-érv
• moralitás-érv
• Gödel ontológiai istenérve
• William Paley tervezettség-érve (teleológiai istenérve)

Az istenek létezése tekintetében konszenzus van általában a teológusok, a hívők egy része és a tudósok között abban, hogy ez tudományosan nem értelmezhető, ezért nem igazolható és nem cáfolható. Ennek megfelelően Isten nem szerepel a tudományos elméletekben. Ez alól kivétel például az előbb említett Swinburne és Plantigua.

ATEIZMUS

Az ateizmus vallási, filozófiai és egyéb csoportokat tömörítő gyűjtőfogalom, mely csoportok közös jellemzője az istenben vagy istenekben való hit hiánya.

Az ateizmus nem egyetlen, homogén ideológia, hanem a fenti tulajdonsággal rendelkező csoportok, illetve irányzatok összessége. Az ateistaként értelmezhető csoportok között nem feltétlenül áll fenn közeli hasonlóság. Léteznek istenben nem hívő, de valamilyen vallással mégis rendelkező ateisták is (általában panteista nézetekkel), akik nézeteiket nem sorolnák az ateizmus szűkebb értelemben vett kategóriájába.

Az ateizmus szó etimológiája

A korai ógörög nyelvben az atheos (άθεος) melléknév (ami a theos, isten szóból jött létre az a- fosztóképzővel) istennélküliséget vagy istenekben való hit nélküliséget jelentett. A latin nyelvbe a szót Cicero római államférfi, szónok és filozófus (i. e. 106-43) vitte át. A kifejezés az i. e. 5. század körül újabb jelentést kapott: istentagadó, istentelen. Ez a változat a korai keresztények és pogányok vitái során terjedt el, akik egymást kölcsönösen ateizmussal vádolták. Az ateizmus fogalma az idők során változott, és egészen mostanáig nem vált teljesen egyértelművé. A következő fejezetben elsősorban a legmodernebb nyugati értelmezést vesszük alapul.

Az ateizmus ágai

Az ateista világnézeteknek két fő csoportját különböztetjük meg:

• A gyakorlati ateizmus egy életforma, melyben az ember úgy él, mintha Isten nem léteznék. Nem ismer el vallási törvényeket, rendeleteket, ehelyett önmaga, s a társadalom törvényeihez igazodik. Nem feltétlenül tagadja isteni erők létét, azonban életére – amennyiben elismeri egyáltalán – a transzcendencia létezése semmilyen hatással nincs, a mindennapokban nem befolyásolja. Lásd még: deizmus.
• Az elméleti ateizmust két ágra lehet osztani.
  • A gyenge ateizmus (ill. negatív vagy szkeptikus ateizmus) azt vallja, hogy Isten létének kérdése nem eldönthető (agnosztikus ateizmus), vagy egyszerűen nem óhajt foglalkozni vele. A gyenge ateisták nem jelentik ki tételesen, hogy nem léteznek istenek, de ők maguk nem hisznek bennük.
  • Az istentagadás az erős ateizmus (ill. pozitív ateizmus), amely többek között a tudomány által is bizonyítottnak vagy alátámasztottnak érzi Isten, illetve az isteni lény nemlétét. A teológiai eszmefuttatásokat eleve tudománytalannak tartja, esetleg – de nem szükségszerűen – vitába is száll velük.

Az ateizmusnak számos válfaja ismert; vannak olyan ágai is amelyek vallássá szerveződtek, és olyanok is, amelyek egyházzá. Ateista-humanista egyházak fellelhetőek például a skandináv országokban, és Magyarországon is léteznek ateista egyház-alapítási kezdeményezések.

Az ateizmus története

Ókor

Az ateizmus ókori fogalma összetett. Részben Isten létének közvetlen tagadását, részben tiltakozást jelentett az olyan istenfogalom ellen, amely összeférhetetlen az általuk igaznak tartott Istennel.
 

Az ateizmus egyik formájának tekinthetők a Buddha előtti ősi indiai filozófiák és vallások, mint a lókájata filozófia, amelyet egy feltételezett Charvaka nevű személy alapított Indiában, és amelyek Isten nélkül magyarázták a világot és az embert. Némileg ide kapcsolható Sziddhárta Gautama, azaz Buddha tanítása is, bár a buddhista szövegekben sokszor előfordulnak a védikus istenek; az üdvözüléshez vezető útnak azonban nem feltétele az ezekben való hit és annak szertartásai – Buddha tanításai szerint inkább filozófiai meggondolások kell hogy vezéreljék az embereket.

Kínában és a Közel-Keleten az ókorban ismeretlen volt az ateizmus; a mindenséget és az egész emberi életet rettenetes istenségek tartották hatalmukban. A fejlettebb kultúrákban az istenség szelídebb alakot öltött; a görög-római politeizmusban egészen emberközelivé vált, de az istenek változatlanul hatalmuk alatt tartották az emberi életet. Izraelben, mivel a nép az igaz Isten kinyilatkoztatásai birtokosának tartotta magát, az ateizmus az ostobaság felső fokának számított (Zsolt 14,1; 53,1).
Pál apostol meg volt győződve, hogy a pogányok erkölcsi romlottsága Isten büntetése a bálványimádásuk miatt (Róm 1,18). A pogányságból megtértek pedig úgy látták, hogy keresztségük előtt reménytelenül és Isten nélkül, „ateistaként” éltek (Ef 2,12); Istent nem is ismerték (1Tesz 4,6), de mivel Isten a teremtett világból fölismerhető, ezért aztán nincs mentségük (Róm 1,19-20). Pál apostol Athénban az ismeretlen istennek szentelt oltárban az emberi szív kiolthatatlan vágyát ismerte fel az egy, igaz Isten iránt, akit ő Krisztusra ruházott. Következésképpen az ateizmus Krisztus istenségének tagadását is jelenti.
 

A görög-római műveltség területén az ateizmus a legnagyobb bűnök közé tartozott, a görög törvények néha halállal is büntették. Isteneiket három csoportra osztották: a mesék és mítoszok, a természet és a filozófia, az állam és a politika isteneire. A mesék és mítoszok isteneit a nép képzeletére bízták, az állami istenek azonban a társadalmi élet alapját képezték, tiszteletük kötelező államvallás volt. Ateista az a polgár volt, aki tagadta az állami istenek létét, vagy nem tett eleget kultikus kötelezettségének. A filozófusok közül az is ateistának számított, aki monoteista nézeteket vallott. Emiatt kellett menekülnie Athénból Anaxagorasznak és Prótagorasznak, és részben ezért is kellett meghalnia Szókratésznek. Ezzel szemben a római birodalom eleinte toleráns volt: megkövetelte az államvallás kultuszát, a császárkorban a császár-kultuszt, de az egyes emberek személyes véleményével nem törődött, a filozófusokéval sem. Róma az ateizmust a zsidóság és a kereszténység bűnének fogta fel. A zsidók "ateizmusára" a gettó, a keresztények "ateizmusára" a keresztényüldözés volt a válasz.
A keresztény ősegyház az ateizmus ellene fölhozott vádját az apologéták révén visszafordította vádlóira: ateistának nevezte a pogányokat (akik nem ismerik Krisztust, és azt, aki őt küldte, az igaz Istent), a zsidókat, a perzsákat. Alexandriai Kelemen fő ateistának tartotta Epikuroszt, s a pogányokban kettős ateizmust látott: nem ismerik el az igaz Istent és istenként tisztelik azt, aki és ami nem Isten. Számukra ugyanígy ateisták voltak a különféle eretnekségek (animizmus, manicheizmus, doketizmus) követői, a markioniták és a szentlélektagadók.

Középkor

A középkorban, különösen az inkvizíció idején sok embert üldöztek eretnekség miatt (az ilyen eretnekek java része azonban nem volt ateista, hanem általában dualisztikus vallások követője, de sok esetben az eretnekség vádja egyszerűen csak ürügy volt olyan koncepciós perek lefolytatására, mint a boszorkányperek jelentős része vagy a templomosok elleni per. A középkori hitetlenség a gyenge ateizmushoz volt közelebb. Kifejezetten erős ateizmus megnyilvánulása ritka volt. Az "epikureus" kifejezés szitokszó volt, és nemigen akadt követője. Mindenesetre Canterburyi Szent Anzelm istenérve legalább elméletben elismeri isten létezésének kérdésességét, de csak azért, hogy bizonyítani tudja. A középkorban a legközelebbi irányzat talán a panteisztikus "Szabadgondolkodó Felebarátok" mozgalma volt. Egy tagjukról, Löfflerről, akit 1375-ben ítéltek emiatt máglyahalálra, azt mondják, hogy megátkozta a kivégzőit, mondván, nincs és soha nem is lesz elég fájuk, hogy "a véletlent, ami a világot uralja", elégessék. A kortárs Charvaka iskola, amely a 14. századig fennmaradt Indiában, nyíltan ateista-empirikus elveket vallott.

Újkor

A reneszánsz végén, és az újkorban ismét megjelent az ateizmus, és három forrásból táplálkozott: a felélesztett antik filozófiából (a sztoicizmus, szkepticizmus, és az epikureizmus irányzataiból), a filozófiai panteizmusból, majd a reformációból. Descartes és Malebranche még szilárdan istenhívő volt; Bacon úgy nyilatkozott, hogy „aki csak ízlelgeti a filozófiát, hajlik az ateizmusra, de aki igazán merít belőle, az vallásos lesz”. A reneszánsszal azonban megkezdődött a nyíltan hirdetett ateizmus, és a 16-18. században érte el tetőfokát. A reneszánsz és a reformáció alatt az egyház uralma egyre erősödött, de az ateizmust még nem célozta meg.

Az "ateizmus" kifejezést a 16. századi Franciaországban kezdték el gyakrabban használni, és eredetileg valláskritikusokat, tudósokat, materialista filozófusokat, deistákat és eretnekeket vádoltak vele. A vádat majdnem mindig tagadták. Így az ateizmus szó a reformáció és a felvilágosodás idejében, mint felvállalt nézet még nemigen fordult elő. Az angol materialistát, Thomas Hobbest (1588–1679) szintén vádolták ateizmussal, de ő tagadta. Felfogása szokatlan volt annyiban, hogy istent anyagból álló lénynek hitte. Korábban Christopher Marlowe drámaírót (1563–1593) is vádolták ateizmussal, mivel egy Jézus istenségét tagadó művet találtak nála. Mielőtt megvédhette volna magát, megölték, bár a gyilkosságban a korabeli politika is szerepet játszott. Hogy milyen veszélyes volt az ateizmus vádja, azt talán Jean-Francois de la Barre, egy francia nemes esete illusztrálja legjobban. 1766-ban de la Barre-t a francia hatóságok megkínozták, lefejezték, és a fejét elégették a kereszt elleni vandalizmus valamint számos más istenkáromlás vádja miatt, annak ellenére, hogy Voltaire megpróbálta az ítéletet visszavonatni. Az európai ateizmus története valójában a felvilágosodással kezdődik, és valódi kibontakozása az 1789-es francia forradalomhoz köthető. Képviselői az angol deizmus, a francia felvilágosodás és liberalizmus, és a német racionalizmus követői.

Az ateizmussal vádoltak között volt Denis Diderot (1713–1784), a felvilágosodás egyik filozófusa, a francia Enciklopédia első főszerkesztője. Azon Enciklopédiáé, amelyet a vallásos, különösen katolikus dogmák kritikájaként tartottak számon. Néhány más írásáért Diderot-t be is börtönözték. Az 1770-es évekre az ateizmus még mindig egy veszélyes vád volt, amit általában tagadtak, de már kezdett felvállalható nézetté átalakulni. Az ateizmust elsőnek "nyíltan" Holbach báró, német filozófus ismerte el az 1770-ben kiadott "A természet rendszere" című művében. Holbach Párizsban közismert társasági személy volt. Vezetője lett egy híres szalonnak, melyet sok elismert értelmiségi látogatott: közöttük Diderot, Jean-Jacques Rousseau, David Hume, Adam Smith, és Benjamin Franklin. Álnéven megjelentetett könyvét betiltották, később nyilvánosan elégették. Matthew Turner, egy liverpooli fizikus volt az első angol, aki először ismerte el nyíltan, hogy ateista. Válaszok dr. Priestley leveleire egy filozófiai hitetlenhez című pamfletjét álnéven írta 1782-ben, és egy kitalált szerzőhöz címezte.

Az 1789-es francia forradalom – amely a Legfőbb Lénytől függetlenül levezethető egyetemes emberi jogok eszméit is elhozta – után került be az ateista gondolat az euroatlanti politikai köztudatba, és nyitotta meg az utat a 19. századi racionalista és szabadgondolkodó mozgalmaknak. A forradalom ateista elemei ezeket a mozgalmakat csak meggyorsította. Az a hír is járta, hogy a lakosság vallásgyakorló rétegeit a francia forradalmi hatóságok erőszakot alkalmazva üldözni kezdték. A misztikus próféta, Nostradamus sírját egyesek meggyalázták, a csontokat szétszórták. Bár ez minden bizonnyal a csőcselék tette volt, Nostradamus maradványait nem a hatóságok rendeletére, hanem a helyi lakosság tiltakozására temették vissza. Egy korai ateista momentum volt Ludwig Feuerbachtól a "Kereszténység lényege" című könyv megjelenése. Feuerbach a vallások Istenét egyszerűen emberi kivetítésnek tekinti. Szerinte nem Isten teremtette az embert, hanem az ember teremt magának isteneket. Boldogsága és felszabadulása érdekében azonban meg kell szabadulnia történelmi bálványaitól. A teológiát az antropológiának kell helyettesítenie.

További német ateista gondolkodók a 19. századból Arthur Schopenhauer és Friedrich Nietzsche. Nietzsche az utcán lámpással Istent kereső embert citálja: "Isten halott; mi öltük meg Őt, emberek". A filozófus amellett érvelt, hogy a nyugati keresztény vallás dekadens, halálra van ítélve, és ezek után egy új értékrendet kell létrehozni.

A szabadgondolkodó Charles Bradlaugh-t többször parlamenti képviselővé választották Angliában, de nem foglalhatta el a helyét, mivel kérelmét, hogy világi esküt tegyen hitbéli helyett, elutasították (felajánlotta, hogy vallásos esküt tesz, de azt is elutasították). Miután negyedik alkalommal is újraválasztották, a parlament engedett; ő volt az első ateista, aki a parlamentben ülhetett, és ahol többek között az eskü megreformálásában is részt vett. Más országokban Isten elutasítása törvényileg istenkáromlásnak minősült. Számos országban, mint Németországban, Spanyolországban és Nagy-Britanniában ezek a törvények megmaradtak. Hasonlóképpen néhány amerikai államban, például Massachusetts-ben is fennmaradtak ilyen törvények, de ma már nemigen alkalmazzák őket.

Karl Marx Feuerbachot követve minden különbségtétel nélkül a kereszténység ellen fordította Démokritosz és Epikurosz valláskritikáját, és nyílt, harcos ateizmust hirdetett. 1884-ben ezt mondta Hegel A jog filozófiája című művéről írt kritikájában:

„A vallásos szenvedés egyrészt egyben tényleges szenvedés, másrészt tüntetés tényleges szenvedés ellen. A vallás az elnyomott lények sóhajtása, szív a szívtelen világban, és lélek a lélektelen körülményekben. A népek ópiuma.”

Marx elmélete szerint az emberek azért fordulnak a valláshoz, hogy a valóság szociális nyomorát enyhítsék; azaz Marx azt mondja, hogy a vallás az osztályelnyomás fájdalmainak enyhítésére létrehozott álomvilág, amely az elnyomott osztály szociális kontrolljával segíti az "evilági" kizsákmányolást, a túlvilági megváltás és igazságosság reményével áltatva őket: "az emberek hozzák létre a vallást, nem a vallás az embert".

Legújabb kor

Napjaink ateizmusának igazi megalapítói - Paul Ricoeur francia filozófus megfogalmazásával élve - a "gyanú mesterei": Marx, Nietzsche és Freud. Hatásukra az ateizmus korunkban általánossá vált jelenség, pontosabban metafizikai lázadás Isten ellen, amely lázadás társadalmi-politikai kifejezést is kap. A felvilágosodás többnyire deista gondolkodóival szemben ők már abszolút értelemben vett ateisták.
A marxizmus klasszikusai is a vallást az elnyomott tömegek illuzórikus boldogságának tartják. "A dolgozó tömegek társadalmi elnyomása látszólag teljes tehetetlenségük a kapitalizmus túlerejével szemben, mely az egyszerű munkásembernek naponta és óránként ezerszer több szenvedést és kínokat okoz, mint akármilyen más rendkívüli esemény...ebben van a vallás legmélyebb gyökere" hangoztatta Lenin. A marxizmus tanítása szerint a vallás a társadalom életéből fokozatosan el fog tűnni, ha a termelő eszközök társadalmi tulajdonba kerülnek és a szolgaságból mindenkit felszabadítanak. A vallás tehát az anyagi alaphoz viszonyítva felépítmény jellegű.

A kommunista országok alkotmányosan szekuláris államok voltak. A Szovjetunió alkotmánya, Lenin írásai a vallási szabadságot, szekuláris államot, oktatást hirdették. Ugyanakkor (mint az előbb láttuk) a klerikális osztály, mint elnyomó osztály jelent meg a marxizmusban, amely ellen szükségesnek tartották a küzdelmet. A bolsevik párt ideológiájában szintén antiklerikális volt, a vallás ellen propagandisztikus eszközökkel, szekuláris oktatással kívánt küzdeni.^[4] Mivel a kommunizmusban pártállam volt, ezért az állami hivatalos szekularizáción túl megjelent az államban a párt ideológiája, és így a vallás államilag is fokozatosan üldözött lett. Ennek mértékei változtak állam és egyház szerint. Voltak bizonyos országok, és bizonyos egyházak, amelyek megtűrtek, elfogadottak lettek, gyakran úgy, hogy vezetőiket különféle, sokszor erőszakos eszközökkel kényszerítették a hatalom bizonyos mértékű kiszolgálására.

Napjaink

A 2001. szeptember 11.-i eseményeket sokan példának tekintették arra, hogy a vallási fanatizmus milyen veszélyeket rejt magában. Talán ennek hatására, ismét előtérbe került a szervezett ateizmus. A 2005-ös év két főbb eseménye a januárban, Indiában rendezett Ateista Világkongresszus, és az IHEU júliusi, párizsi világkongresszusa.^[5]

Magyarország

Magyarországon jelenleg több kisebb ateista szervezet is működik. A rendszerváltás utáni viszonylagos csend után a századforduló után kezdtek ismét mozgolódni az ateisták. A jelenlegi szervezetek pár, vagy pár tucat tagból állnak, a formakeresés folyik és bizonyos munkamegosztás is van. Ezek a következők:

• Ateista és Agnosztikus Klub. A klubot szoros szálak fűzik a Szkeptikus Társasághoz, de független szerveződés. Több közös tagja van. A klub célja elsősorban az ingyenes művelés és önművelés. Tagsága pár tucatnyira tehető. A Világi Figyelő alapító tagjai is innen kerültek ki.
• Magyar Ateisták és Humanisták Társasága. Ez a társaság elsősorban az ateizmus jogi vonatkozásaira, az állam és egyház elválasztására, és az ateizmus jogi képviseletére koncentrál. Tagsága tucat alatti. Forrás: wikipedia.hu

Vallás

Magyarország vallási térképe 1910-ből

A vallás olyan egyetemes és átfogó fogalom, amelyre nehezen adható egyetlen, átfogó meghatározás: „élményszerű találkozás a szenttel és a szenttől meghatározott ember válasz-cselekménye.” (Gustav Mensching, 1959) vagy másképpen: "szellemi lényekbe vetett hit". (Edward Burnett Taylor, 1871)  A két fogalomleírás eltérése a megközelítésből ered, az első a vallás megnyilvánulásait foglalja össze, a második lényegét próbálja megragadni. Az első funkcionális, a második szubsztanciális szemléletre alapuló meghatározás.

A vallás dimenziói

A vallás az emberiség kultúrájának egyik területe vagy megjelenési formája. Amint a kultúrák hasonlítanak és eltérnek egymástól, a vallás is magán hordozza ezeket a jellegzetességeket. Vallásról helyesebb mindig többes számban beszélni, a "vallás" fogalma a modern világ tudományos koncepciója. A vallások tudományos tárgyalása két nagy ágra bomlik: a vallástörténetire és a valláselméletire. A vallástörténetben a vallások történeti tényei képezik a vizsgálódás tárgyát, az elméletben a vallási rendszerek, funkciók és hatások. 7 vallási dimenziót különített el, amely alkalmas e komplex jelenség árnyaltabb tanulmányozására. élmény - "vallási élmény"; társadalmi - egynél több személy közös élménye; narratív - a vallási élmény története és lényege az utókor számára; tanítási - az élmény tartalmának rendszerezett kifejtése; etikai - a vallás tanításainak megfelelő magatartás; rituális - a vallási élmény keltésének és életben tartásának rendszeres gyakorlatai; anyagi - a vallás tárgyi megjelenése és szervezeteinek gazdálkodása.

Tágabb értelemben egy vallás a hitelvek és a vallásgyakorlatok összefüggő rendszere, ami általában megkísérel magyarázatot adni a létező dolgok és az emberek létrejöttére, létére, létezésük céljára, legalábbis ez a vallások képe önmagukról.

Vallásosság

A világ vallásai terület (államhatár) és dominancia szerint

Vallásosnak nevezzük az embert, aki a vallás tanait igazságként, valóságként elfogadja. (Ortodoxnak nevezzük azokat a vallásos személyeket vagy csoportokat, akik az adott vallás tanait a lehető legpontosabban, legszigorúbban vagy legősibb válfajában követik. Kivétel az ortodox kereszténység, amelyik a kereszténység keleti ágának elnevezése, és bár magukat a kereszténység eredetibb ágának tekintik, ezt a nyugati kereszténység természetesen nem fogadja el.) Egy adott vallás amikor intézményesül, akkor legalább egy, de jellemző esetekben több egyház is keletkezik belőle. Élő vallásoknak nevezzük azokat a vallásokat, amelyeknek ma is működő egyházai vannak, illetve emberek gyakorolják a szertartásait és ápolják a tanait. Nagyon sok vallásnak megszűntek az intézményei, illetve már gyakorló hívei sincsenek.

A vallások közös elemei

A vallásokban megfigyelhetünk általánosságban szinte mindig előforduló jelenségeket. Igaz ezekre az is, hogy megnevezésük gyakran eltér, de funkciójuk azonos. Az alábbi példákban ezeknek a keresztény és muszlim megnevezését is feltüntetjük.

Szinte mindig megjelenik a vallásosság lokális központját biztosító helyszín, amit az intézményesített vallás és a hívők biztosítanak. Ezt nevezik templomnak vagy mecsetnek.

Megfigyelhetők vallási vezetők, akik az egész intézményt, vagy csupán az alárendelt hívők közösségét irányítják, az egyházi eseményeket vezénylik. Őket papoknak nevezik.

Ezentúl a modernebb vallásoknál egyértelműen feltűnik egy olyan írás, mely az adott vallás alaptételeit, hitét rögzíti. Igaz ezekre az is, hogy a vallás létrejöttének idejére teszik az elkészültüket, és változtatásuk nem, vagy csak igen kivételes esetekben lehetséges. Ezt általánosságban csak szentírásnak szoktuk nevezni, a kereszténység Bibliának, az iszlám Koránnak nevezi.

A vallásokat foglalkoztató kérdések

A vallások olyan hitrendszerek, melyek általában megválaszolják az alábbi kérdéseket:

• az Isten, istenség vagy istenségek, illetve természetfeletti erők léte (vagy nemléte)
• az istenségekhez, szent dolgokhoz, más emberekhez és a világhoz való helyes viszonyulás módja
• életünk értelme, az életben vállalható helyes célok
• erkölcsi rendszer, beleértve a „jónak“ és „rossznak“ minősülő cselekedetek meghatározását
• a létezés más lehetséges formái, úgymint mennyország, nirvána, purgatórium vagy pokol és az ezekre való felkészülés módjai

Általánosságban a különböző vallások és a nem vallásos személyek mind másféle válaszokat adnak a fenti kérdésekkel kapcsolatban és több vallás egynél több válasszal is szolgálhat egy-egy kérdésre.

Az egyes vallások részletesen

Világvallások

A világvallás fogalmának meghatározása a valláséhoz hasonlóan bonyolult és semmiképpen sem egyértelmű. Három kritériumnak kell megfelelnie: a követők száma legyen a legnagyobbak között, legyen minden kontinensen többé kevésbé elterjedt és rendelkezzen egyetemes (egész világra szóló) küldetéstudattal. Az alábbi felsorolásban szereplő vallásokat számos szaktekintély és a köztudat is világvallásnak tekinti, ugyanakkor a fenti kritériumoknak nem felel meg mindegyik. A buddhizmus és hinduizmus nem missziós vallás, hasonlóan a zsidósághoz, amely ezen kívül nincs jelen minden kontinensen, mint a kínai univerzalizmus sem. Követőinek számát tekintve igen nagy vallásnak számít a taoizmus, a bahá’í és a konfucianizmus.

• Buddhizmus
• Hinduizmus
• Iszlám
• Izraelita vallás
• Kereszténység
  • Katolicizmus
  • Ortodoxia
  • Protestantizmus
• Kínai univerzizmus

Kisebb vallások

• bahá’í
• Dzsainizmus
• Oomoto
• Samanizmus
• Sátánizmus
• Sintó
• Ayyavali
• Szikhizmus
• Zoroasztrianizmus
• Jehova Tanúi

Egyéb, részben vallásos jellegű nézetek

• New Age
• Panteizmus
• Szcientológia

Vallás és jogrend

A világ több országában napjainkban vallásszabadság van, melyet gyakran az adott ország – például Magyarország – alkotmánya is emberi jogként rögzít, vagyis a jog nem engedi meg, hogy egyént vagy csoportokat hitük alapján hátrányos megkülönböztetésben részesítsenek. (Ide tartozik az is, hogy aki nem hívő, azt sem érheti hátrány.) Ezzel együtt jár az, hogy a legtöbb fejlett országban az állam és a vallás szerepe elkülönül egymástól (szekularizált állam), azaz a vallás nem vesz részt az országok politikai és gazdasági irányításában, és az állam nem szól bele a vallási felekezetek belügyeibe.

Magyarországon több mint száz törvényesen bejegyzett egyház és felekezet van.

• Bejegyzett egyházak Magyarországon
• Világnézeti megoszlások Magyarországon

A legnagyobb vallások a Földön

A legnagyobb vallások a Földön (a táblázat felső becsléseket tartalmaz):

Forrás: The World Factbook 2008.

Megjegyzések: Az adott táblázatba sorolt követők sokféle vallási közösség tagjai lehetnek, számos vallási irányzatot követhetnek, sőt meggyőződésük és önbesorolásuk szerint lehetnek valláson kívüliek is. Egyik vallási irányzat, sőt a vallástalan irányzat sem mondható egységesnek. Sokszor nagyon erősek a belső ellentétek. A táblázatban szereplő számok hozzávetőleges értékek.

További nehézség a világ vallásait követők létszámának meghatározásában az, hogy maguk a vallások is eltérő kritériumok szerint tekintenek valakit a vallás követőjének. Számos vallás (hinduizmus, buddhizmus, zsidóság, taoizmus stb.) egy adott kultúrrégió összes tagjára vonatkozik, és európai értelemben nem is beszélhetünk az adott vallás melletti döntésről vagy egyáltalán vallásról. A valamely valláshoz való tartozásnak több rétege van, amely vallásonként különböző. A (gyermekkorban vagy felnőttkorban történő) beavatás és a felnőtt tudatos döntés nagyon eltérő elkötelezettséget jelent. Bizonyos etnikumokhoz való tartozás az adott etnikum kultúrájának (vallásának) elfogadását is jelenti - a vallás és a kultúra közötti különbségtétel nem lehetséges. A vallások nagy részének vannak tanai és erkölcsi tanításai - ám a valláshoz tartozás többnyire nem igényli a tanok ismeretét és a parancsok követését. A vallásosság nem jelent mindenképpen tételes valláshoz vagy jelentős vallási hagyományhoz való kötődést, jelenthet egyéni vallási képzetekhez való ragaszkodást, amit Robert Bellah nyomán sheilaizmusnak neveznek, bevett európai szakfogalom szerint pedig például barkácsolt vagy maga módján való vallás(osság)nak.

Magyarországon a lakosság döntő többsége valamely egyház tagja - a keresztelkedés révén, amely jellemzően gyermekkorban történik. A lakosság döntő többsége magát valamilyen értelemben vallásosnak mondja (10-13% az egyház tanítása szerint, 50% a "maga módján"). A nagyobb felekezetek tagjai kevésbé, a kisebbeké inkább ismerik / hiszik vallásuk tanításait illetve követik erkölcsi törvényeit.

Kritikák

A vallás iránt kritikus nézetek szerint a vallások e tekintetben inkább a magyarázat pótszerei, mint magyarázatok, és a vallások összetartó ereje szociológiai és pszichológiai, nem pedig episztemológiai.

Az ateizmus, mint a vallásosság, hit ideológiájának ellentéte, felsorakoztat nagyon sok valláskritikát is. Emellett a vallásnak létezik különféle filozófiai, és tudományos kritikája is. Bővebben lásd valláskritika. Lásd még vakhit.